Tisztelt Olvasóm, kedves
Barátom!
1987. január 11.
Avagy
a Fogaskerekű Vasút fekete napja egy kilencéves fiú szemszögéből
E nap estéje gyökeresen felforgatta a hegyivasút békés életét és két járművezetőjét
ki is oltotta. A vizsgálatokat már rég lezárták. Több, mint harminc éve
már, talán el is felejtették az öreg „hegylakók”, s a vasút alkalmazottjai.
Ezért úgy láttam jónak, ha a saját benyomásaimat és gyermekfejjel átélt
élményeimet osztom meg Veletek mindannyiunk okulására és az elhunyt kedves
Fogasvezetők emlékére:
• Czippoth
Istvánné (Márta)
• Nok
Péter
Béke poraikra!
Hófödte vasárnap reggelre ébredtünk, épp mosakodtam, mikor a rádió az alábbiakat
közölte: „Orgonás felsőn kisiklott a Fogaskerekű, ezért csak Esze Tamás
Iskolától járnak a vonatok Széchenyi-hegyig”. Húúú – gondoltam – ezt meg
kell tekinteni! Ilyet még úgyse láttam… Épp kapóra jött, hogy síelni indultunk
– volna – Szüleimmel és Péter barátommal Normafára. Péter pont Orgonásnál
lakott, konyhaablakukból tökéletesen rálátni az említett kitérő peronjára
(ennek a későbbiekben lesz jelentőssége).
Pici voltam még, a hó pedig óriási. Talán nem is volt részünk ily masszív
télben 1997-ig. Combközépig süppedezve loholtam le Orgonásra, megtekinteni
a kisiklott piros vonatot. Nem volt piskóta, mondhattam, nem is sejtve,
hogy még aznap este valami óriási szerencsétlenségben, lenyűgöző, soha
sem feledhető látványban lesz részem.
Vizsgálgattam a kocsikat és a helyszínt: lefelé csúcs felől siklott ki
a szerelvény. Az 57-es motorkocsi mind a négy tengelyével beült a két vágány
közti nagy semmibe, párja, a 67-es pótkocsi csak a völgyfelőli forgóvázával
vájt új barázdát. A vonal alsó szakaszán az 53-63-as szerelvény járkált,
mely egész végig hurcolta fel a helyszínre az emelőket, s egyéb berendezéseket.
Édesanyám unszolására elindultunk Esze Tamás Iskola felé, reménykedve,
hogy előbb-utóbb feljutunk a hegyre. Kisvártatva meg is jelent a hófödte
hegyoldalból az 52-62-es, de a vezető valami fékproblémára hivatkozva nem
ment fel többet aznap. Le is állította, rögzítette vonatát a 67-es kocsi
felett. Nem is jutottunk fel aznap Normafára…
Időközben valamikor vissza sikerült helyezniük a 67-est, valamint az 57-est
pedig az Orgonás első vágányának peronja közelébe tuszkolták, hogy a kitérő
vágányon ne lógjon a vonatok űrszelvényébe, azok közlekedését ne akadályozza.
Estére befejezték e nagy műveletet, leláncolták az 57-est, és lekerült
a telepre a 67-es és az 52-62-es egyaránt.
Este Péteréknél szerveztek Őseink valamiféle összejövetelt, de Péterrel
a kertjükben szánkóztam, ki-kimerészkedve az ottfelejtett 57-eshez. Jól
megdobáltuk hógolyóval, viccesnek találtuk a magára hagyott kocsit.
Jócskán estére járhatott már, mikor hallottuk, hogy jön felfelé a Fogas.
Meg is lepődtünk, hisz nem gondoltuk volna, hogy estére újra megindul a
forgalom. Márta néni vezette a vonatot (akit akkor láttuk utoljára). Óvatosan
haladt el az 52-62-essel a kisiklott kocsi mellett. Drukkoltunk, hogy menjen
neki, vagy legalább súrolja! De hülye vicc volt! Nem is hittük volna, hogy
ez lesz a veszte egy órán belül...
Kedves Szüleink személyében őrzőangyalunk szólított fel minket a fűtött
lakásba vacsora ürügyén. Épp felolvadtunk a kiadós hócsaták után, mikor
csupaüveg házuk ablakai egyszerre csak vadul elkezdtek rezegni, majd' kiestek
helyükről. Péter magyarázta, hogy reggel is ilyen volt. Már amikor kisiklott
a Fogas. Rohantunk a konyhaablakba, nem kis izgalommal, mikor az alábbi
képsorokat láttam, melyet nem felejtek el, amíg csak élek.
A hatalmas zörgés és folyamatos csörömpölés (a kisiklott roncsok darálták
lefelé a talpfákat) közepette mintha valaki egy óriásit rúgott volna az
„ottfelejtett” 57-esbe, ami egy picit előreugrott. Majd ugyanazon pillanatban
egy sötét, egyedülálló motorkocsi, mint „őrült, ki letépte láncát” (állítólag
40-50 km/h-val) robogott le Városmajor irányába.
S végül egy összeroncsolódott végű pótkocsi állt meg kicsit lejjebb, mint
az 57-es. A zörgésnek vége szakadt, néma síri csend és döbbenet következett.
Szüleink akkor már öltözködtek, épp a zseblámpájukat vették magukhoz, de
megengedték, hogy velük tartsunk. Senki sem tudott semmit, csak éreztük,
hogy itt valami nem mindennapi dolog történt.
Kiérve az állomásra megdöbbentő látvány fogadott bennünket. Az 52-es (reggel
még fékhiba miatt félreállt) motorkocsi teljesen belefúródva a 63-as pótkocsiba.
Kilenc évesen még nem foghattuk fel, hogy mi is történt: itt emberek vesztették
életüket, itt valami nagy szerencsétlenség roncsai előtt állunk. A szomszédok
addigra már hívták a mentőket és a rendőröket egyaránt, lámpákkal kutakodtak
élet után, majd szüleink felzavartak minket a lakásba. Most már tudom,
miért…
Amikor újra lemehettem a tetthelyre, már a mentők járkáltak a szomszédokkal
a roncsokban és mikor megkérdeztem, hogy a vezetőkkel mi van, azt felelte:
A vezető jól van. Csak később gondoltam át válaszát és furcsálltam, miért
csak egyes számban beszélt róluk, hisz ketten voltak. Már ekkor gyanússá
vált előttem valami…
Orgonás állomás sajnos a közúti járművek számára megközelíthetetlen. A
mentőorvos dacolva a hatalmas és fergeteges hóakadályokkal gyalog megmászta
a lépcsőket, de erre a rendőr már nem volt képes, félútról visszafordult.
No comment…
A mentős helytállására visszatérve mindenképp megemlítendő, hogy mikor
mentőautóval megkerülvén a Rőzse utca háromszögét az állomás alatti lépcsőhöz
csúszkált, kabát nélkül pattant ki járművéből, s lóhalálában a színhelyre
robogott. Mikorra Édesanyám utánaeredt a kocsiból kikapott kabátjával,
az fiatal orvos már a roncsok között kutatta az esetleges túlélőket. Pár
perc múltán, mikor kijött, már másképp látta a helyzetet: Ide segítség
kell! – mondotta.
A lakosok másnap reggelig havat lapátoltak, a dermesztő -10 C ellenére,
ugyanis az éjszakai erős szél miatt a hó betemetett reggelre szinte mindent.
Egész este sasoltuk a híradásokat, és a műsorzáró hírek már két halálos
áldozatról számoltak be. Futótűzként terjedtek a hírek: Hogy a kocsi fékhibás
volt, meg Márta néni szólt, de senki se figyelt rá, valamint többen is
kiugrottak a lefelé lóhalálában robogó szerelvényből. Ezt ugyan kevéssé
hiszi el az ember, hisz a fékevesztett járgány a 100 ‰-es lejtőn igen hirtelen
gyorsul, és a száguldás kezdete és az ütközés között egész biztos, hogy
20 másodpercnél több idő nem telt el. Már másnap mindenki „csodájára járt”
az esetnek, szinte az egész hegy lakossága megfordult Orgonás környékén,
amely zarándokhellyé vált. Egyesek azért, mert nem voltak még „ingyencirkuszban”,
mások pedig kegyeletüket rótták le az elhunyt járművezetők előtt, asszonyok
összegyűltek és sírtak.
Több, mint egy hétig ott díszelegtek a roncsok Orgonás állomáson. Lelkes
és gondoskodó hegylakók gyűjtést szerveztek Czippoth Istvánné és Nok Péter
családja részére, hisz a BKV már akkor sem a „hadiárvák” iránti gondoskodásáról
volt híres.
Egyik este, mikor hazatértünk az iskolából, már azt láttuk, hogy a roncsokat
épp szétszedni próbálgatják és másnapra már kitisztult Orgonás látképe.
Csökkentett üzemben helyreállt a forgalom az épen maradt négy szerelvénnyel
(51-61, 54-67!, 55-65, 56-66).
A balesetben
az alábbi kocsik sérültek meg
52 (motor): Ez a kocsi okozta a tragédiát. Máig tisztázatlan körülmények
közt (illetve jelen fórumon nem akarok találgatásokba bocsátkozni) féktelenül
elszabadult és Esze Tamás Iskolánál frontálisan ütközött a 63-as kocsival.
Czippoth Istvánné vezette. A BKV Fehér úti VJF. javította meg a vázszerkezetét,
karosszériáját. 1991-ben állt újra forgalomba.
62 (pót): Az 52-es motorkocsi Esze Tamás Iskolánál, az ütközés következtében
leszakadt és állva maradt pótkocsija. A karambol helyszínén maradt, a roncsokkal
együtt nem gurult le Orgonásig. 1987. tavaszán állt újra forgalomba.
53 (motor): Az Esze Tamás Iskolai ütközés folyamán a 63-as pótkocsijáról
leszakadt, nagy sebességgel szaladt le Városmajorig, ahol az utasok nélkül
tárolt 64-es kocsival ütközött, viszonylag kisebb sebességgel. 1989-ben
állt újra forgalomba.
63 (pót): Ebbe rohant bele kíméletlenül az 52-es. Nok Péter vezette. A
jármű „A”-vége a vezetőfülkével egyetemben teljesen szétroncsolódott, a
„B”-vége pedig az ütközés következtében kisklott, Orgonásig darálta a talpfákat,
majd az Orgonáson hagyott 57-es kocsival felületesen koccant. Mellesleg
ahhoz képest szépen összetört… Szóba került nagyfokú sérülése miatt a selejtezése,
de a BKV Fehér úti VJF. megjavította. 1993-ban, hat évvel a szerencsétlenség
után állt csak újra forgalomba.
64 (pót): a városmajori kocsiszínben, utasok nélkül tárolt szerelvény (hegy
felőli) kocsija. Ennek ütközött az 53-as. 1987. nyarán állt forgalomba.
Párja, az 54-es motorkocsi az 57-es helyrehozataláig a 67-es pótkocsival
közlekedett.
57 (motor): A reggel kisiklott szerelvény Orgonáson hagyott motorkocsija.
A kisiklott állapotban lefelé robogó roncs 63-as a hátfalának koccant.
1987. tavaszán állt forgalomba.
