Történetünk egészen szokványos vasárnapi utazással kezdődött a Volánbusz Egerből 20:15 perckor induló menetrendszerinti járatán. A járat pontosan 20:15 perckor érkezett (tehát nem elindult) a pályaudvarra. Kérem, mi utasok nagyon igyekeztünk! Így valamivel fél kilenc után útra keltünk, karjaimban egy igen kedves fiatalemberrel. Történetünk itt romantikus fordulatot is vehetne, ha kedves utastársamat nem az előttem lévő ülés eltörött állítókarja ”fektette” volna az ölembe. Egert éppen magunk mögött hagyva éles, ütemes csipogó hang riasztott föl ábrándozásomból. Valami nincs rendben, gondoltam elsőre, és mint tudjuk, mindig az első a jó. Erősen humán beállítottságom ellenére tudtam, ez az idegesítő, alattomos kis csipogás a jármű műszaki riasztója lehet. Valami nincs rendben. A kerecsendi megállóba érkezve a busz leállt. minden rosszban van valami jó is, megszűnt a csipogás. A sofőrünk pár másodperc után újraindított, utunk folytatódhatott tovább. És boldogan utaztunk, amíg meg nem érkeztünk. Nos nem ez történt. A sípolás többször megismétlődött és tartott mindaddig, amíg újra meg nem álltunk. 

   Mígnem éppen az M3-as fóti elágazását elhagyva, valamivel fél tíz után a nyílt autópályán megállt. Az addig érvényes terápia sajnos nem vezetett célra. Többszöri próbálkozásra sem indult újra az autóbusz. Jómagam és utastársaim, igyekeztünk sofőrünk természetfeletti képességeire gondolni. A csoda azonban váratott magára, igaz a tájékoztatás is mindaddig, amíg a vezetőnk száját az alábbi mondat hagyta el: ”Én ezzel nem tudok mit csinálni!” Na ezt érzékeltük, persze nem azért mert vasárnap késő este ezen a ”Campus” járaton a diplomások vagy leendő diplomások száma ugyancsak magas, hanem azért, mert a busz nincs mozgásban. Aggódásomat igyekeztem valahogyan oldani, így kedves Bálint ismerősömet hívtam telefonon, ami mint utóbb kiderült remek ötletnek bizonyult. Kedves barátom ismerte azt a telefonszámot, amit sofőrünk elfelejtett hívni. Így a Volánbusz fő diszpécsere közvetve tőlem értesült elsőre az autópályán hosszú ideje veszteglő buszról. 

   Ő lett volna a helyzet kulcsa! Nos, ha én buszsofőr lennék, akkor ez a szám lenne a legelső a telefonomban, (de lehet, kívülről tudnám) de mindenképpen ő volna a legelső gondolatom ilyen esetben. Valami történt, mert a sofőr ”Ki hívta a fődiszpécsert?”  kérdése hasította át a félhomályt. Aztán valamivel negyed 11 után kaptunk tájékoztatást arról, hogy úton van a mentesítő járatunk. Így körülbelül 11 óra után a Népstadionhoz érkezünk, amely az ígéret szerint történt. 

   Kedves olvasóm, ez volt a járaton utazók által megélt krónika. De mint minden történetnek, itt is megjelenik az egyén drámája. Ami az én történetem. Míg a körülöttem lévő utas(sors)társaim sorban hívták aggódó szeretteiket, addig én átvizsgálva a lehetőségeimet egyre inkább azt vettem észre, hogy az idő múlásával egyenes arányosan fogy az esélyem, hogy elérjem a Déli pályaudvarról induló utolsó tatai vonatot. Kedves Bálint barátom erről a problémámról értesítette a fő diszpécsert, aki megígérte, hogy semmiképpen sem fogom a hideg utcán tölteni az éjszakát. A Stadionok pályaudvar ugyanis rendelkezik sofőrök számára kialakított szállással, ahol biztosítják számomra az éjszakai pihenést. A kalandoknak (na ez aztán az a javából) mindig vannak pozitív szereplői. ….. a Stadionoknál szolgálatot teljesítő kedves úr tájékoztatott, hogy az előzetes ígéret ellenére csak olyan szobát tud biztosítani, amit egy buszsofőrrel kell majd megosztanom. Eszembe jutott egy pillanatra kedves kolleganőm, aki szerint mindig, minden helyzetben lehet pasizni. Azonban én pihenni vágytam. Így más lehetőség nem lévén, a sofőrszálló tv szobájában próbálom átvirrasztani az éjszakát. Hogy mit hoz a reggel, még nem tudom. Az már biztos, hogy reggel 6 órakor nem fog számomra elkezdődni még a hét. 

   Remélem, a főnököm is utazik autóbuszon, és elhiszi majd a történetemet. Itt végződik a nagy utazásom. Ha az ablakon kinézek és látom az a férfit, aki az egyik pad körül sétálgat a hidegben, mindenképpen exkluzív körülményeim vannak. Szétárad ez a kellemes érzés bennem, ugye értik, miért is nem gondolok most kényelmes kis tatai szobámra. Remélem, kedves olvasóm, aki udvariasan a történések végére értél, nem siklasz el a tények fölött.

   1. Az autóbusz 20 perc késéssel indult el az egri állomásról
   2. Nem volt szabad az első ülésre ülni (feltételezem, utazott még volántársasági dolgozó)
   3. Ha a sofőr az első jelzést nem kezeli hanyagul, talán Egerből érkezett volna segítség, vagy már felkészülve érte volna az üzemeltetőt fóti segítségkérés.
   4. A járatot egyébként alvállalkozóként üzemeltető Colortours képviselője nem kért segítséget a járatért felelős Volánbusz társaság fő diszpécserétől
   5. A sofőr nem tartotta be a KRESZ szabályait, nem helyezett el az előírásoknak megfelelően elakadásjelző háromszöget
   6. A gyakran sötétségbe burkolózó autóbuszban kb 40 ember volt hosszabb ideig életveszélyben. Lehet ez most nagyon túlzónak hangzik, de gondolom a Volánbusz most saját halottjának tekintene.
   7. Kedves barátom segítsége nélkül Pesten sétálgatnék (vagy Budán ) a még barátságtalan időben, a többi kellemetlenségre már nem is gondolok.
   8. Senki nem érdeklődött nálam eddig a percig, pedig minden elérhetőségemet ”szállásom elfoglalásakor” megadtam.

Végezetül szeretnék köszönetet mondani kedves barátomnak, Bálintnak és nem utolsó sorban a Volánbusznál virrasztásomat vigyázó –nak.”