BLOG.HBWEB.HU
2009. november 20.
A dunaújvárosi
közveszélyes szörnyeteg
2009. november 19-én, délután történt az alábbi rém-eset:
Hazafelé jövet Paksról, Dunaújváros déli határában megpillantottam
a valaha Alba Volános CLY-189-es forgalmi rendszámú Ikarus 260-as buszt.
Finom falat az ínyenceknek: három ráncajtó, trilex-felni. Elhatároztam,
hogy lencsevégre kapom. Rutinfeladatnak tűnt, rémálmaimban se gondoltam
volna, hogy az utóbbi idők legcsúnyább, fotózás közben átélt inzultusomnak
nézek elébe.
Visszagyalogoltam hát három buszmegállónyit és készítettem a Sport
utca szélén ácsorgó, említett járműről néhány felvételt. A jármű
közterületen tartózkodott. Aki járt valaha óvodába, tudhatja, hogy
közterületen tartózkodó tárgyakról – ha azt egyéb jogszabály,
vagy jól látható felirat nem tiltja –, bárki szabadon készíthet
felvételeket.
(A képeket
nem vágtam meg. Jól látható, hogy nem látható sem a rám támadó
szörnyeteg, sem pedig más élőlény a képen)
Dolgom végeztével elhagytam a helyszínt, célba vettem a vasútállomást,
hogy hazatérhessek. Már át is keltem a gyalogos átkelőhelyen, amikor
velem szemben állók jelezték, hogy a hátam mögött valaki hevesen
integetve szeretne nekem mondani valamit. JÓHISZEMŰEN
visszamentem, hátha a fényképezés okán érdeklődik. S mert nincs
rejtegetni valóm, tiszta a lelkiismeretem, mitől is féljek...?
Egy 50 körüli alacsony, molett hölgy kívánt maradásra bírni. Udvariatlanul,
neveletlenül számon kért, hogy miféle engedély alapján készítettem
e felvételt. A hölgy ugyanis a busz tulajdonosának, a Magyar
Mentőszolgálat Alapítvány munkatársa. Ővele ellentétben higgadtan,
udvariasan először közöltem, hogy mi célból készült a felvétel,
majd miután utólag meg akarta tiltani a fényképezést, megkértem,
hogy ismerkedjen egy picit a jogrendszerünkkel, legalább annyira, amennyire
egy állampolgártól minimális szinten ez
elvárható lenne. A hölgy sérelmezte, hogy
ezúttal nem neki lett igaza és nem nyugodott bele ebbe az állapotba.
Ekkor segítségére sietett HIVATLANUL egy 35 körüli, életerős, de
erősen ittas, rég tisztálkodott fiatalember, aki fogadatlan és fogatlan
prókátorként a hölgy mellé állt az érvelésben. Érvelése kimerült
a testi agresszióval történő fenyegetésbe, amit a hölgy „jajte,
ugyan, ne csináld már”-ral próbált csitítani, de ő is tudta, hogy
ez csak látszattevékenység.
Részeg üdvöskéje nem elégedett meg az agresszióval történő fenyegetésben,
már rángatta is a kabátomat, dekoncentrált mozdulataival a fejem és
a fényképezőgépem felé ütni próbált. Ha nem fogadtam volna meg
19 éve, hogy nem ütök meg humaniodot, valószínüleg két pofonnal
és egy rúgással harcképtelenné is tehettem volna az alapítvány alkalmazottjának
kis barátját. A részeg fiatalemben azt sérelmezte elsősorban, hogy
őt fényképeztem le. Igaz, hogy megmutattam a felvételeket a hölgy
alkalmazottnak és ő is konstatálta, hogy az autóbuszon kívül semmiféle
ember és embernek látszó szörny nem látható a képen, de kérem szépen,
egy tömény piától elbódult, agresszív alakot hogy is lehetne meggyőzni...
Most már én követeltem, hogy rendőr tegyen igazságot, és már hívtam
is a 107-et. Rémülten szaladt a helyszínre az Alapítvány rendészeti
vezetője (remélem, jól emlékszem a titulusára) és megpróbálta csitítani
közveszélyes lakójukat (Ha nem említettem volna, az ominózus intézmény
egy hajléktalanszálló), de nem sok sikert ért el vele. Igaz, akkor
már legalább megütni nem próbált.
Az alapítvány hölgy alkalmazottja ezek után felszívódott, a hatósági
intézkedést nem várta meg, pedig szépen kértem, hogy a hatóság előtt
is ismertesse, miért is óhajtott a fényképezésért felelősségre
vonni. Tán pettyes a lelkiismerete...? A rendőrjárőrök kiérkezéséig
nem maradt más a helyszínen rajtam kívül, csak a támadóm, az Alapítvány
főrendésze és egy hajléktalannak látszó, 45-50 körüli férfi, aki
láthatóan jól ismerte a támadómat. Ő a rendőrök előtt már tagadta,
hogy testi fenyítés történt, meg is kértem,. hogy a hatóság előtt
ne hazudjon. A rendészet vezetője elismerte, hogy a „főhősünk”
rámrontott, de mivelhogy rajtam sérülés nem esett, a fényképezőgépem
is épen maradt, ő is tagadta, hogy ütlegelés, rángatás történt
volna.
Részeg főhősünk a rendőrök előtt már vissza vett a tempóból,
de a módosult tudatállapotát nem tudta kordában tartani. A felvételeket
a rendőrjárőröknek megmutattam, ők is megállapították, hogy a „bunyó”
alapja alaptalan. Közölték, hogy milyen feljelentést tehetek az illető
ellen, bár szavaikban ott rejlett ki nem mondottan, hogy teljesen felesleges.
Beleszaladtam a jogrendszerünk egyik nem szankcionálható bugyrába.
A főhősünket távozásra és az emberi viselkedés elsajátítására
szólították fel, engem pedig a későbbi, esetleges engem érő bosszú
elkerülése végett az autóbusz állomásig „eltaxiztak”. Útközben
azon merengtünk, hogy hol is tarthatna Hazánk, ha az ilyen, erejük teljében
lévő alakok duzzadó erejüket és erőszakvágyukat lelkesedésre váltanák,
Hazánk építésére, a maguk és mások által okozott károk helyreállítására
fordítanák.
A Magyar Mentőszolgálat Alapítvány, mint minden jól nevelt alapítvány
állami segélyekből, civil adakozásból élnek. Tehát az intézményükben
ápoltakat, támogatottakat közvetve én, mint adófizető állampolgár
etetem-itatom. Tehát „főhősünk” közvetve nekem köszönheti, hogy
munka és közmunka nélkül a maga színvonalán élhet, élősködhet.
Nem várom el, hogy kezet csókoljon nekem, hogy éltetem, azt sem várom
el, hogy megköszönje. Azt viszont elvárom és el is várhatom, hogy
a nagy-nagy semmittevése közepette az őt befogadó intézmény előtt
fényes nappal ne támadjon rám, ne törjön az életemre.
Ha mégis megtenné, akár velem, akár mással, az alapítvány zárja
ki a köreiből.
Ezek után
hogy várhatná el tőlem egy valóban elesett, szerencsétlen hajléktalan,
hogy akár az egyik szendvicsemet neki adjam?
Felülvizsgálatra
szorulhatna továbá, hogy az alapítvány korábban említett hölgy alkalmazottja
mi címen és mi jogon vont kérdőre és miután a helyzetet jogilag és
erkölcsileg tisztáztam, hogy merészelt „szabad kezet” adni részeg
főhősünknek az erőszakos szándékai gyakorlására. Miért vált szükségessé,
hogy egy ilyen esetben a rendészeti vezető avatkozzon be, egyáltalán
hogy engedhetik soraik közzé „főhősünket”? Igaz, azt állította
a rendész úr, hogy ilyen állapotban nem teheti be senki se a lábát
az intézménybe, de nem vagyok se vak, se hülye.
Az ügyemben érdemi jogi lépéseket tenni nem tudok, nem is áll szándékomban,
de a nyilvánosság eszközével élni kívánok! Már
tudom, melyik az az alapítvány, amely NEM ÉRDEMLI MEG az SzJA-m 1%-át.
Ez pedig a Magyar Mentőszolgálat
Alapítvány. Kár értük, mert egész biztos, hogy megálmodóit,
életre hívóit nemes célok vezérelték. Nem hiszem, hogy társadalomképtelen,
erőszakos hajléktalanok gyűjtőhelyét álmodta meg. Ezúton kérek
viszont elnézést azon ott lakóktól és alkalmazottaktól, akik becsületesen,
korrektül élik életüket és végzik tevéknységüket.
Kedves Közlekedésbarátok!
Ha lencsevégre kívánjátok kapni a CLY-189-es forgalmi rendszámú Ikarus
260-as buszt Dunaújvárosban, a Papírgyári út és a Sport utca kereszteződésénél,
javaslom, vértezzétek fel magatokat! Ha egy rikácsoló, 50 körüli
hölgy érdeklődne a fotózás okáról, vagy meneküljetek, vagy helyezzétek
készenlétbe a bokszkesztyűt, mert nem mindennapi élmény várhat Rátok.
Kivéve, ha az alapítvány levonta a konzekvenciákat és lépéseket
tett a hasonló esetek elkerülésére...
BLOG
CÍMLAP »
|